Monarchia Rétesház

Két asszony végzi a munkát, Enikő és Erzsi, egyik elad, a másik a tésztát dolgozza a nyújtófával, rakja a sütőbe, veszi ki, hagyja állni kicsit, majd szeleteli. Kisvárosban vagyunk, az asszonyok már az utcáról beszűrődő léptekbõl tudják, hogy kik érkeznek, netán egész család vagy éppen óvodáscsoport, s aszerint szeletelnek, hogy ki ne száradjon a rétes.

 

A tészta nem itt készül, a gödöllői központból kapják, amely a legnagyobb rétesház is egyúttal. Közvetlenül a piac mellett, az egykori Hamvay-fogadó épületében áll, itt nyoma sincs a budakeszi miliőnek, már a piac eleve nyüzsgést feltételez. A tulajdonost Köntös Sándornak hívják, 34 éves, ambiciózus fiatalember, teli ötletekkel és energiával. Azt mondja, szó szerint rettentő szegénységben telt a gyerekkora, tizenhat éves kora óta dolgozik, végigjárta a vendéglátás minden grádicsát, közben ki tudja, miért, a rétesbe szeretett bele. Több éven át kísérletezte ki a mostani rétest, aminek titkát rajta és a feleségén kívül még egy alkalmazottja ismeri. A titok fele részben az összetétel, fele részben pedig a hajtogatás módja. Itt meg kell állnunk egy, sőt több pillanatra. Mi rétesevők és rétes-nem-evők a rétes szó hallatán azonnal vastag karú asszonyokra asszociálunk, akik belisztezett asztalon ördögi ügyességgel nyújtják a tésztát egészen az asztal széle alá, néha önfeledten dalra is fakadnak. De nem. A rétes leveles tésztából készül, Köntös Sándor meg is mutatja Zsuzsannával, a feleségével a kész tésztát, de a hajtogatás módját már nem. Azt mondja, sokan azért akarnak nála dolgozni, hogy ellessék a titkot, aztán maguk is rétesházat nyissanak. Annyit azért megtudunk, hogy nem használnak tartósítószert, a szükséges gyümölcsöket a szomszédos piacról szerzik be, miként a káposztát is maguk aprítják fel, és a lekvárt is itt főzik.

 

Azt nem fogjuk most leírni az olvasónak, hogy a Monarchia-rétes mennyire illatos, mennyire vékony és ropogós a tésztája, tudniillik a mélyhűtött tésztából készült kommersz rétesre is mindenki ezt mondja, hiszen az is meleg és ropogós. Arról viszont tájékoztatunk mindenkit, hogy amikor nagyobb népünnepélyeken rétestésztát nyújtó asszonyokat látunk kis pavilonok előtt, az nem több, mint mutatvány, odabent ugyanúgy leveles tésztából készül a rétes a népeknek, mint az ország rétesgyártó üzemeiben. Hogy aztán ebből mit vesz észre a vevő, nem tudni, mindenesetre a Monarchia réteshálózatnak mind a hat Pest megyei boltjában viszik a rétest, mint a cukrot. Sőt, augusztus huszadikán a gödöllői üzemtől egyenesen hatezer rétest rendeltek a budapesti ünnepségekre, darabját 160 forintért, amit aztán 500 forintért árultak.

 

Azt mondják, a tulaj igazi self made man, a nulláról indulva épített ki valóságos rétesbirodalmat, és nem fog megállni, válság idején is bővít, mert elébe akar menni a dolgoknak. A rétesbirodalmat azonban ne feltétlenül a mennyiségre értsük, sőt még csak ne is a minőségre, ámbár tavasszal az uniós diplomaták nap nap után bejöttek rétest enni, s rácsodálkoztak a miliőre; itt minden úgy néz ki, akárha személyesen Ferenc József királyi és császári őfelségét várná a rétesház. Hanem úgy fél óra elteltével meglepve tapasztalja az ember, hogy a látogatók zöme a szomszédos piacról érkezik teli bevásárlószatyorral, hétvégi ruházatban, akár kitérdelt melegítőben is. 

 

Azt mondja erről a tulaj, túl azon, hogy vendég és vendég között nem szabad különbséget tenni, nem az uniós diplomaták a garanciái a jó üzletmenetnek, hanem a helybéliek. Márpedig akik a piacról betérnek hozzá, és itt hagyják nála rétesenként a kettőszáz forintjukat, nem feltétlenül a felső tízezer tagjai, viszont ugyanúgy kell kiszolgálni őket, már csak azért is, mert ugyanolyan érzékeny emberek, sőt jobban megbecsülik a kétszáz forintjaikat, mint a puccos közönség, nála tehát senki nem jöhet zavarba azért, mert esetleg nincs elég pénze, s hogy mégis inkább csak három rétest kér a négy helyett.